A csapások folytatódnak a reklám után…
Saturday, January 5, 2008
Az apokalipszis angyalai tovább vágtatnak
Folytatjuk tényfeltáró riportunkat egy megrázó emberi sorsról csak most, csak önöknek, csak most. Kb ilyen felvezetővel Frei Tamás és Vujity Tvrtko kart karba öltve egész estés filmet készíthetnének életemről. Na de hol is hagytuk el a történet fonalát? Megvan…
5.csapás: papírkutyának születni kell. Ez nem egy elsajátítható képesség, ha az emberben nincs benne a csírája akkor akár boldog életet is élhet. Nálam ez a tulajdonság szériatartozék volt és már semmit sem lehetett tenni az ügy jobbá tételében: SZÜLÉSZETRŐL VALÓ TÁVOZÁS UTÁN REKLAMÁCIÓT NEM FOGADUNK EL!!! Egy újabb pofon az élettől, de már keményebb vagyok, mint a polc hátsó részén megtalált tavalyi gyümölcskenyér. A szerelem első szele - akármilyen hihetetlen nem az oviban csak később szintén azon ominózus 12. életévben – csapott meg. Az oviban csak a szokásos felvilágosító-szakasz volt meg a „neked miért nincs a lábad között semmi és nekem mi lóg ott? kezdetű activity szerű mondjam vagy mutassam játék a faházban” keretében. Visszakanyarodva a szerelmi szálhoz megjelent az a bizonyos személy az életemben akire valahogy máshogy néztem mint a többiekre. (személyiségi jogok miatt neveket nem közölhetek, de ha olvassa az illető biztosan tudni fogja, hogy róla van szó). És ami poén az egészben: ő is szeretett. Na most azt hihetnénk, hogy mint a Halhatatlan szerelemben Mel Gibsonnal, lejátszódott egy könnyfakasztós-zsepielőkapós-szívszorító szerelmi vallomás és azóta is boldogan élünk míg meg nem halunk. Mindenki súlyosan téved…Itt lépett életbe az a bizonyos korábban említett papírkutya-géncsoport. A naplementés kép helyett képzeljünk el egy drámai hanghatást, de akár hegedű is lehetne a háttérben, vagy egy komplett világégés. Mert a géncsoport hatására hősünk minden bátorsága elszáll és rendkívül érett és átgondolt megoldással élt (és most dobpergést kérek): nagyívből kerülte a lányt. (ennek mellékhatásai ma is feltörnek néha heves fejet falbaverés kíséretében) Zseniális nem?! Tiszta hülye aki nem normális… Ezzel elindultam szerelmi életem rögös útján, amit egyenlőre a 4es metróhoz tudnék hasonlítani. Azt mondják lesz egyszer és akkor nagyon jó lesz…de egyenlőre sötét van és mindez több méterre a föld felszíne alatt. De a lepényhal először a remény hal meg utoljára…
6.csapás: csapás csapás hátán. Ennyire a Biblia sem volt szívás nem?! Vagy csak én vagyok elfogult magammal szemben? Most beülünk képzeletbeli időgépembe (aminek fejlesztése most is folyamatban van) és csak úgy Marty Mcflyosan ugrunk egyet az időben. Most egész kivételesen nem a jövőbe, hanem a múltba ugrunk vissza. Megpróbálom megvilágítani, hogyan is jutottam ilyen értelmi szintre, és ok-okozati összefüggéseket feltárni vagy legalábbis racionális magyarázatot találni erre a sok baromságra ami kijön belőlem. Már gyerekként sem arról voltam nevezetes, hogy egész nap könyv fölött görnyedtem volna, de azért a hiperaktívitástól is messze voltam. Az egyetlen gond, hogy akkoriban még nem volt pénzem kaszkadőrt-dublőrt alkalmazni (most sincs, és különben is engem nem lehet helyettesíteni) és így az elszenvedett balesetek, mint utólag kiderült súlyos mellékhatásokkal jártak együtt. Lásd: hülyeség, zsibbasztási képesség stb…
A teljesség igénye nélkül (már csak azért is mert egyes fejre mért vertikális behatások miatt erre-arra nem is emléxem) szemezgessünk ezekből az esetekből:
- Panelben nőttem fel, aki szintén az tudja ez mivel jár együtt. Aki nem annak elmondom: mivel azon a 50 m2-en, amit lakásnak neveznek egyesek, nem kielégíthető egy 8 éves gyerek mozgásigénye, legalábbis a szülők által preferált kereteken belül, ezért a gyerekek szeretnek a lépcsőházban - átlépve a fénysebességet – rohangálni. Ez nálam sem volt másképp. Ez még alapjában nem lenne érdekes. DE! Az embereknek (és nem csak a gyerekeknek, mindenkinek) megvan az a rossz szokása, hogy ha nagyon nem muszáj akkor a lengőajtókat nem a kilincsnél fogva nyitja ki, hanem nekifeszül az üvegnek vagy ha nem üveges akkor az ajtó felületének. Na most kell nagyon vizuálisnak lenni! Aki nem az innentől nem tud tovább jönni! Szóval…hülyegyerek szalad le ezerrel a lépcsőházban és feszülne neki az ajtóban lévő üvegnek, hogy minimális lendületvesztéssel az utcára jusson. Mindez még a vártnál is jobban sikerült. Ugyanis az ajtókeretben nem volt üveg! Így nem volt semmi, ami felfoghatott volna és Supermanesen (két kezem a levegőben, tényleg csak a piros köpeny hiányzott) kirepültem. Ami súlyosbította a helyzetet, hogy a kijárati ajtó mögött még egy 8 fokből álló lépcsősor várt. El lehet képzelni… Komoly sérülések nélkül, de komolya agyi rendellenességekkel megúsztam.
- helyszín Füzesgyarmat, strand, gyerek medence, egy gumimatracon ülve. Valamikor még a messzi-messzi múltban kb 2 éves lehettem. Hosszú, balázspalis fürtjeimen megcsillant a napfény (ez most komoly…hosszú göndör hajam volt kiskoromban). Bár még nem vettem mélybúvár órákat, ennek ellenére egy óvatlan pillanatban belevetettem magam a kellemesen meleg vízbe, mintegy felmérve, hogy miért is kell nekem a matracon ülni, ha mindenki más vígan elvan a vízben. És kiderült…aki nem is tud úszni legalább olyan magas, hogy leér a lába. Rám a két kritériumból egyik sem teljesült, fogalmazhatunk úgy is, hogy a vízben lévők egyszemélyes komplementerhalmaza voltam. Anyukám visszapillant matracra…beüt a pánik. HOL A GYEREK? Én ekkor már vígan leforgathattam volna a Mélytengeri kalauz Jacques Cousteauval következő részét, annyi ideje voltam víz alatt. És ekkor, mint a filmekben szokás látni egy hatalmas kéz (magamhoz mérve) jelent meg és hajamnál fogva húzott a felszínre a medence fenekéről…Mikre nem jó a hosszú haj nem?! Az agyamban fellépett tartós oxigénhiány ismételten visszaköszön ezen sorok leírásának tartalmi elemeiben.
10 csapás az életemben, ami azért nem volt annyira súlyos, mint Mózes esetében…
Mindenki életében megvannak a sorsformáló változások, amik mintegy “nehogy már olyan jó legyen, basszunk ki azzal a szerencsétlennel” formában öltenek testet, avagy a sors ujja rám mutatott, de sajnos a középső ujja volt.
Az én életemben ezen események exponenciálisan megnőttek az általános iskola szépnek mondható évei alatt. Itt kell megjegyezni, hogy még így is sokkal jobban jártam, ahhoz képest, hogy mindez akár már oviban is bekövetkezhetett volna, de az égiek akkor még nem számoltak velem és hagytak hadd éljem az életemet. Mindezt kamatostul behajtották rajtam, amikor betöltöttem 12. életévemet és bekövetkezett a katasztrófa
1. csapás: Szemüveges lettem. Az alapvető probléma onnan gyökerezik, hogy 12 évesen a gyerekek még nem növik ki az ovis tulajdonságokat, egész konkrétan a szekáljuk a szemüvegest azzal, hogy négyszemű és hasonló mókás metaforikus képekkel. Addig sem voltam valami nagy “szívtipró bradpitt arcú” gyerek, de ezzel végleg sikerült alám vágni. Ma már ezzel nincs gond, mert már hozzánőttem a szemüveghez és mint kiderült jobban is nézek ki tőle. Itt már csak a dioptriamérte ijesztő…még egy pár tized és cserélhetem le egy vadiúj napszemcsire, és vehetek kutyát is magam mellé, de végre hasznát venném annak a fehér botnak, ami évek óta porosodik a sufniban.
2. csapás: kiderült, hogy olyan bokasüllyedésem van, hogy ennél mélyebben már csak Hollandia fexik, de nekem legalább nem kell félnem a belvíztől. Ez nem tűnik ám olyan súlyosnak, de képzeljük el amikor az utcán meg kell állni a következő szöveg miatt: Várj egy picit! Elcsúszott a betétem. Na most azon az emberen kívül, akinek ezt a mondatot intézem, senki nincs tisztában azzal, hogy lúdtalpbetétről van szó, és mintegy megkérdőjelezve nemi identitásomat, alapos külső vizsgálatnak vetnek alá. Az első 2 bámulós ember után még azt hinné mindenki, hogy milyen jól is nézek ki, de mivel tisztában vagyok kvalitásaimmal hamar elvetettem ezt az alternatívát.
3. csapás: Nincs is annál jobb móka amikor a szemészeten kismillió információ kiderül rólad, ami nem feltétlenül örömhír. Az ominózus “hát fiam magának szemüveg kell” bejelentés után alig egy évvel fény derült a következő fogyatékosságomra. Színtévesztő vagyok. Hát ez fantasztikus. Elküldenek szakvizsgálatra, elém dobják a baboskönyvet, első oldal semmi gáz: két szín van rajta sárga és kék és látom a számot is amit formál. (mondom magamban csak valami félreértés lehet ez a színtévesztés dolog) Lapoznak egyet és mattol a rendszer: nem volt sokkal bonyolultabb az ábra csak már 3 szín volt. És meg voltam lőve…Kb annyit láttam ki az ábrából, mint amikor Mézga Aladár felhívta Köbükit és a színes körök teljes káoszt alkottak. Villámgyorsan kiderítették, hogy a sárgát meg a zöldet keverem. Ezt persze nem úgy kell elképzeni, hogy nem látom a közlekedési lámpán a színeket. Ez annyiban mutatkozik meg, hogy nálunk a konyha világoszöld (nem kórházzöld annál jóval lightosabb) Na nekem ugyan ez a konyha fehér…egyszerűen olyan színűnek látom amilyen a hófehér konyhabútorunk. És hogy ebben hol a hátulütő: nem lehet hivatásos jogsim, plusz nem lehetek hentes meg műszerész vagy tűzszerész (itt nem kell magyaráznom miért is…a pirosad vágd el…de ne azt!!!!!) Viszont a többi munkakör betöltési lehetőségének hiánya (gondolom mindenki sejti) annyira nem vágott földhöz.
4. csapás: az első 3 csapás 2 évre koncentrálódott, szal voltak változások amihez hozzá kellett szokni, de úgy voltam vele, hogy majd középiskolában tiszta lappal indulok és ott már nincs meg az emberben az ovis viselkedés sem. Elméletemmel nem is volt semmi probléma…egészen addig amíg el nem jött az első nap a középiskolában. Több ilyen hülye mint én nincs is a világon akárki akármit állít. Ugyanis zseniálisan rögtön az első napon megalapoztam a rólam kialakuló kép alappilléreit azzal, hogy az első évfolyamosok között én voltam az egyetlen, aki rossz osztályba ment be és szóvá is tette ország világ előtt (itt gyakorlatilag az osztályfőnököt és a diákokat kell érteni), hogy az én nevemet nem olvasták az osztálynévsorban és hogy ez milyen eljárás. Miután másnap felhomályosítottak, hogy a hiba az ön készülékében van, berongyoltam a helyes osztályba, ahol kínos percek keretében valami épkézláb kifogás keretében ki kellett dumálni, hogy én hol is voltam előző nap. Szal már a középsuli is jól kezdődött…
Az én életemben ezen események exponenciálisan megnőttek az általános iskola szépnek mondható évei alatt. Itt kell megjegyezni, hogy még így is sokkal jobban jártam, ahhoz képest, hogy mindez akár már oviban is bekövetkezhetett volna, de az égiek akkor még nem számoltak velem és hagytak hadd éljem az életemet. Mindezt kamatostul behajtották rajtam, amikor betöltöttem 12. életévemet és bekövetkezett a katasztrófa
1. csapás: Szemüveges lettem. Az alapvető probléma onnan gyökerezik, hogy 12 évesen a gyerekek még nem növik ki az ovis tulajdonságokat, egész konkrétan a szekáljuk a szemüvegest azzal, hogy négyszemű és hasonló mókás metaforikus képekkel. Addig sem voltam valami nagy “szívtipró bradpitt arcú” gyerek, de ezzel végleg sikerült alám vágni. Ma már ezzel nincs gond, mert már hozzánőttem a szemüveghez és mint kiderült jobban is nézek ki tőle. Itt már csak a dioptriamérte ijesztő…még egy pár tized és cserélhetem le egy vadiúj napszemcsire, és vehetek kutyát is magam mellé, de végre hasznát venném annak a fehér botnak, ami évek óta porosodik a sufniban.
2. csapás: kiderült, hogy olyan bokasüllyedésem van, hogy ennél mélyebben már csak Hollandia fexik, de nekem legalább nem kell félnem a belvíztől. Ez nem tűnik ám olyan súlyosnak, de képzeljük el amikor az utcán meg kell állni a következő szöveg miatt: Várj egy picit! Elcsúszott a betétem. Na most azon az emberen kívül, akinek ezt a mondatot intézem, senki nincs tisztában azzal, hogy lúdtalpbetétről van szó, és mintegy megkérdőjelezve nemi identitásomat, alapos külső vizsgálatnak vetnek alá. Az első 2 bámulós ember után még azt hinné mindenki, hogy milyen jól is nézek ki, de mivel tisztában vagyok kvalitásaimmal hamar elvetettem ezt az alternatívát.
3. csapás: Nincs is annál jobb móka amikor a szemészeten kismillió információ kiderül rólad, ami nem feltétlenül örömhír. Az ominózus “hát fiam magának szemüveg kell” bejelentés után alig egy évvel fény derült a következő fogyatékosságomra. Színtévesztő vagyok. Hát ez fantasztikus. Elküldenek szakvizsgálatra, elém dobják a baboskönyvet, első oldal semmi gáz: két szín van rajta sárga és kék és látom a számot is amit formál. (mondom magamban csak valami félreértés lehet ez a színtévesztés dolog) Lapoznak egyet és mattol a rendszer: nem volt sokkal bonyolultabb az ábra csak már 3 szín volt. És meg voltam lőve…Kb annyit láttam ki az ábrából, mint amikor Mézga Aladár felhívta Köbükit és a színes körök teljes káoszt alkottak. Villámgyorsan kiderítették, hogy a sárgát meg a zöldet keverem. Ezt persze nem úgy kell elképzeni, hogy nem látom a közlekedési lámpán a színeket. Ez annyiban mutatkozik meg, hogy nálunk a konyha világoszöld (nem kórházzöld annál jóval lightosabb) Na nekem ugyan ez a konyha fehér…egyszerűen olyan színűnek látom amilyen a hófehér konyhabútorunk. És hogy ebben hol a hátulütő: nem lehet hivatásos jogsim, plusz nem lehetek hentes meg műszerész vagy tűzszerész (itt nem kell magyaráznom miért is…a pirosad vágd el…de ne azt!!!!!) Viszont a többi munkakör betöltési lehetőségének hiánya (gondolom mindenki sejti) annyira nem vágott földhöz.
4. csapás: az első 3 csapás 2 évre koncentrálódott, szal voltak változások amihez hozzá kellett szokni, de úgy voltam vele, hogy majd középiskolában tiszta lappal indulok és ott már nincs meg az emberben az ovis viselkedés sem. Elméletemmel nem is volt semmi probléma…egészen addig amíg el nem jött az első nap a középiskolában. Több ilyen hülye mint én nincs is a világon akárki akármit állít. Ugyanis zseniálisan rögtön az első napon megalapoztam a rólam kialakuló kép alappilléreit azzal, hogy az első évfolyamosok között én voltam az egyetlen, aki rossz osztályba ment be és szóvá is tette ország világ előtt (itt gyakorlatilag az osztályfőnököt és a diákokat kell érteni), hogy az én nevemet nem olvasták az osztálynévsorban és hogy ez milyen eljárás. Miután másnap felhomályosítottak, hogy a hiba az ön készülékében van, berongyoltam a helyes osztályba, ahol kínos percek keretében valami épkézláb kifogás keretében ki kellett dumálni, hogy én hol is voltam előző nap. Szal már a középsuli is jól kezdődött…
Folytatása következik…
Homok a gépezetben
Mint arra egy felhívták a figyelmem itt-ott akadnak helyesírási hibák. Mentségemre szóljon, hogy csak a kisbetűket ismerem, de néha összekeverem őket a nagyokkal. Egy kis diszgráfia és diszlexia nem árt…És különben is: nem a lényeg a győzelem hanem a fontos
Soha ne add fel, hacsak nincs rajta elegendő bélyeg…
Igaz, hogy már 5.-e van, de mindenképpen fórumra bocsájtom az újévi fogadalmak kérdéskör jelentőségének és hasznosságának véget nem érő megoldatlan relytéjét. (ehhez természetesen valakinek olvasnia kell ezt a blogot, hogy érdemben hozzá is lehessen szólni, de ha más nem tartok egy nagymonológot)
Én egy ideje élből nem teszek újévi fogadalmakat mert:
1. a betartási határhajlandóságom kb 7 napra korlátozódik
2. rosszabb esetben csak amíg kijózanodok
Ilyenkor kezdenek el csesztetni azok (akik mint később kiderül csak 3 nappal bírják tovább a fogadalmuk betartását, mint én), hogy jó nagy papír vagyok és nincsen bennem elszántság, meg kitartás. És ez így van…de mint tudjuk a fogadalmak arra vannak, hogy megszegjük őket. Különben minek tennénk őket? Ha valamit alapból betartasz, azt nem kell nyilvánosan megfogadni nem?! Ha minden megvalósulna amit eddig kitűztem magam elé akkor:
1. iszonyatosan erős lennék és csukott szemmel lepörgőrúgnám még Chuck Norrist is
2. akkora hatalmam lenne legalább mint a pápának (most is van csak nem annyian ismerik el ezt a tényt)
3. és már külön háremet kellene nyitni a szupermodell alkatú barátnőimnek, vagy legalábbis nagyon meg kellene tanulnom szimultán hazudni, nehogy tudomást szerezzenek egymásról, de ez csak további bonyodalmakhoz vezetne
Mint azt talán már mindenki sejti egyik tényállás sincs folyamatban. De nem adom fel…lehetetlen nincs, csak az élet túl rövid. De már tervezem azt is, hogy halhatatlan leszek. Néha sikerül is…csak beszélek beszélek de senki nem hall…ergó hallhatatlan vagyok. Gondolkodtam már a Mcload név felvételén, de sajnos alföldi és nem felföldi születésű vagyok. De nincs gáz elég 100 évig élni utána már minden sínen van…100 éves kor felett nagyon kevesen halnak meg.
Én egy ideje élből nem teszek újévi fogadalmakat mert:
1. a betartási határhajlandóságom kb 7 napra korlátozódik
2. rosszabb esetben csak amíg kijózanodok
Ilyenkor kezdenek el csesztetni azok (akik mint később kiderül csak 3 nappal bírják tovább a fogadalmuk betartását, mint én), hogy jó nagy papír vagyok és nincsen bennem elszántság, meg kitartás. És ez így van…de mint tudjuk a fogadalmak arra vannak, hogy megszegjük őket. Különben minek tennénk őket? Ha valamit alapból betartasz, azt nem kell nyilvánosan megfogadni nem?! Ha minden megvalósulna amit eddig kitűztem magam elé akkor:
1. iszonyatosan erős lennék és csukott szemmel lepörgőrúgnám még Chuck Norrist is
2. akkora hatalmam lenne legalább mint a pápának (most is van csak nem annyian ismerik el ezt a tényt)
3. és már külön háremet kellene nyitni a szupermodell alkatú barátnőimnek, vagy legalábbis nagyon meg kellene tanulnom szimultán hazudni, nehogy tudomást szerezzenek egymásról, de ez csak további bonyodalmakhoz vezetne
Mint azt talán már mindenki sejti egyik tényállás sincs folyamatban. De nem adom fel…lehetetlen nincs, csak az élet túl rövid. De már tervezem azt is, hogy halhatatlan leszek. Néha sikerül is…csak beszélek beszélek de senki nem hall…ergó hallhatatlan vagyok. Gondolkodtam már a Mcload név felvételén, de sajnos alföldi és nem felföldi születésű vagyok. De nincs gáz elég 100 évig élni utána már minden sínen van…100 éves kor felett nagyon kevesen halnak meg.
